Csodálkoztam magamon, mert egész jó részidőket sikerült összehoznom, 2 óra 10 lett a 21km-es időm. El kellett döntenem rövidebb, vagy hosszabb úton haza futok haza. Hosszabban...
Kb. 23 km-nél nem tudom mi történt le kellett állnom és szégyen vagy sem gyaloglásra váltottam. Szerencsére volt egy ivókút az utamban, felfrissítettem magam és nyugis tempóban indultam kocogva tovább. 27km-nél éreztem, hogy elég, de a kis ördög ott motoszkált a fejemben, hogy már csak három km és meg lesz a 30. Nagyon-nagyon hosszú volt ez a hiányzó 3 km. Tényleg azt éreztem soha sem lesz meg.
Még gyalogoltam egy keveset, hogy helyre rázódjak, de a leállás után mindenem fáj.
Az érzés, hogy ennyit tudtam teljesíteni nagyon jó, de ugyanakkor tudom, hogy ez milyen nehezen jött össze. Gábor - vártam is mit szól ehhez :) -kérdezte, hogy most fél-, vagy teljes maratonra gyúrok.
Megnézem a futanet-en a maraton szintidőket és hazudnék, ha letagadnám, hogy megfordult a fejemben egy kérdés: "képes lennék lefutni a maratont?".
Ahogy elmúlt az izomlázam, ahogy kopik a küzdelem emléke, úgy egyre inkább azt érzem, hogy: talán. (ezt nagyon halkan mondtam!)
De addig még van fél év és az elkövetkezendő két hónapban nem lesz lehetőségem ennyi futásra. Így jár aki öreg fejjel beiskoláztatja magát...
Ha valaki szeret bogarászni a számokban íme a részidők. Jól látszik miként ért el a fáradtság, majd a kimerültség:
